Furcsa érzés fogott el; egy napon az ablakomon bekopogott az eső és áteresztett nedve a falon. Én lázasan tekintettem reá, hiszen kint kopogott, mégis bent talált helyet az otthonomban. Nem volt igényem semmire, csak a napfény erejére, mert az világította be a napszakot s fényt adott az ottlakónak…

Akkor még nem értettem, miért van másként minden!
Miért fásulnak meg az emberek és furcsán tekintenek reám…

Pilláim elnehezedtek így estefelé és furcsamód rátelepedett a magány árnyéka. Ezért vártam a boldogságot, de szenvedést találtam ott és azt gyakoroltam sok éven át.

Nem volt más választásom!

Egy napon a fa árnyékában megpihentem s láttam az árnyék én vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy „én is” lehetek fény! Egyszóval elkergettem az álmaimat, hogy megtaláljam a hitem.

Egy “fa odvában” találtam menedéket, mert érezni akartam igaz lényedet, s közben rád találtam Uram! Te tudtad, hogy otthonod már az én otthonom! Boldog vagyok, mert elrepült tőlem a magány s velem ülsz a fa tövében, s orcámon megpihent a boldogság.