Itt lakozik bennem a csend,
S körülvesz az üresség természete.
Védetté vált s erőtlenné, így átalakult.
Fogságban tart, ezért ekébe fogom.
Aratok – vetek e magból s jóllakottan távozom.

Bölcsőmet elhagyva rövid ez időm,
Tovább halad a megfáradt napfény.
Várat magára, mint gyermek születése.
Kürtszó hangja süvít fel a szélben,
S ébred a természet rendje!
Kalászként szövődik tovább a mezőn,
Egy fa árnyékában ismét ruhát ölt.
Imazászlók lobognak e térben és újból átölel a csend…

Suttog a szél, elsuhan vele az őszi lepel,
S felölti ruháját a tél kezdetén.
Mi napkeleten esőköpenyt cserél,
Nem hallgatván a szél kezdetére,
S kitekint a belső szobájából.