A magány pirkadat mámorába
szédülten esem, rogyom le.
Vár reám valahol a néma csend,
mely fülemet átsüti
őrjítő hangjával.
Kottalapok végtelen hangjegyei
szólalnak meg fejemben.

Fülsüketítően szétesik minden
e néma csendben.
Kattan az óra, hozza kaszását,
s én indulok vele,
mert ütött az óra, s időm lejárt.
Néma csendben suhanok át időn,
dimenzión túl,
mely ismert világ számomra.
Mély katlanok,
s felhőtlen felhők viharába repít vezetőm.
Visz, mert tudom ez feladata
s én megyek vele.
Vigyáznak rám,
fontos vagyok én is számukra.
Óvnak, vezetnek tovább,
egyengetik itt is utamat,
mint ahogy eddig is tették e világban…