A fizikai oldal nem a valóságkép, csak ámulat s nem tart örökké. Számtalan megélése van az embernek, így nem szeretnék senki életébe belelátni sem belekapaszkodni. Ez alap; és innen épül a „házad”, melyben a személyes tapasztalat is megtalálható.

Nyilván a tiéd párhuzamosan „megegyezik” az enyémmel és együttesen jelen van a sorsunkban. Ezért nem lehet felelőtlenül egy embert sem a falhoz állítani és „fegyvert szegezni rá”, mert undorító lenne annak, aki őt kiállította a sorból.  

Ó Istenem!

Mennyi ilyen volt s még lesz, mert a „zavarodottság fejet hajt a világ előtt”, és ha nem figyelsz, fogja vagy a sorsnak.

Vég nélkül játszunk, és ismételjük a szerepeinket, mert nem értjük, mi ez a függőviszony.  Ilyen volt a második világháború, vagy Lev Tolsztoj: Anna Kareninája, ahol a hősnő egy gyönge lélek, mégis erős akar lenni, s ezért törékeny. A könnyeivel küzd, mert széttépi őt a vágy. Taktikázik, hiszen ilyen az ármány és a szerelem. Egyfajta ragaszkodás, és mi ennek vagyunk a “sakkfigurái”, kinek mi a szerepe és hová tartozik. Egyszóval: a társadalomban a tragédia mindig ruhát ölt, vagy szerepet cserél. Könyörgöm, ki fogja ezt megállítani, ha nem az ember!

Hányszor követjük még a történelmet és hány álmatlan éjszakát kell nyugatra áttelepítenünk?  Oktondi és követhetetlen, ezért nem kell harcolni semmiért, hiszen értelmetlen dolog az elcsépelt idő.  Egy katasztrofális helyzetben a végakarat mit sem ér, aminek jönnie kell, az már itt van, mert álmából ébred az ember.  Itt a nyugtalan szív békét akar, mert a kaszást nem lehet letarolni. Továbbá: eszmék vannak, sorosok, emberi életek, és ha enni kér a gyermek, akkor asztalhoz ül.

Vendégei vagyunk a szabadságnak, de nem felelőtlenül, mert „hozott anyagból dolgozunk” és az nem adható át senkinek.

Sokszor emlékezünk a boldog pillanatokra, és olyan ideákat állítunk fel, ami meg sem történt.  Poros és megkövesedett tárgyakat halmozunk magunk köré, melyben hajlamosak vagyunk “kígyót – békát” mondani egymásnak, ha nem figyelünk a cselekedeteinkre. Nyilván alaptalan a jövőnk, s „fakó lovunk görnyed alattunk”, hiszen táptalajunk a hitbeli tudás, melynek nagy ára van!

Ember! A tragédiát mégsem itt találod, a színfalak mögötti térben és oda nem lát el a szív. Ezért tragédia.

„A kezedben morzsák vannak, ebből kell jóllaknod, s ebből kell táplálnod a gyermekeidet.” De valósak-e a különbségek vagy valótlanok? Hol van a határ és hol az egyensúly, mivel a táptalajod maga az élet… S a hontalan gyermeked szobája védtelen.  

Az ok a formális rendszer, de kiválthatja egy félelem.

Ki ennek a megmondója? Hol a valóság és hol az álom?  Mi táplálja a tudatod, ha nem az ok?  Barátom! Ide kell visszatérned, hogy egységben élj!  Itt, ami megformál az nem jó, mert nem valós. Amit te formálsz az egy valótlan énkép. Mit gondolsz, mi az igazság és hová kell visszatérned? Kérlek, gondold át! Lehet, már tudod is a választ, de bevallom először nekem sem ment, mert a hiánya ott van veled, a te belső szobádba zárva, s ennek az érdeme vagy.  Ezért a gyeplő és az irányítás most legyen a tiéd.