Várom a tavaszt s benne a ragyogást,
mindent, mi veled történik…
Mert tudom készakarva,
de így tudsz lábra állni!
Otthonod még “odvas,
mint egy fakérge”
s benne maradt minden kacat,
mi elkerülte a figyelmedet.

Hidd el, lábra állsz!
Oly hamar,
hogy vissza sem nézel
az emlékeidbe,
mert igazán más érdekel,
mint az eddig megszokottak.
Dübörög benned a múlt
emléke s fájdalma,
de már nem a tiéd,
hiszen az élet megy tovább…
S táplálni kell boldogsággal,
mert ez lesz a feladatod,
nem a bánat!
Az “odvas fa gallya” nem bírja el,
ha szomorúan ébredsz,
nem kell!
Legyél boldog,
viseld helyesen az életet
és a “szárnyaid” lassan kibontakoznak.