A változás csendes érintése:

A hegytetőn álltunk. Ő csak figyelt, csendben, a völgy felé. S én ott voltam előtte, a múltam minden nyomával a szívemben. A szegénység íze érintett meg, és a nélkülözés hidege, ami egy hosszú hallgatásnak volt a súlya. Minden bennem volt.

– Mester… – kérdeztem halkan –, hogyan engedjem el mindezt? Hogy felejtsem el az utat, ami idáig hozott? Sokszor éreztem magam üresnek, mint egy gép, aki csak teszi a dolgát. Kiszolgáltatott voltam. S mélyen belül még annyi minden ott maradt érintetlenül.

A mester a vízesés felé intett. A folyó átbukott a sziklán, és zenélt, miközben a mélybe hullott.

– Látod? – mondta. – A víz magával vitte a szárazságot, a köveket, a nehéz napokat. Minden, ami bántott része lett annak, ami most van. Nem felejtett, de nem is bilincselt meg a múlt. Nem a felejtés a kulcs, hanem az, amikor az út formált át, és a csendből erő született.

A keze a vállamra nehezedett.

– A vízesés zenéje a sziklák miatt szól így. És te sem a szegénységből jöttél… hanem a kitartásból. Az erőből. Ez az út nem teher. Ez a gyökered.

A víz tovább gördült, messze a szikláktól, mégis minden cseppjében ott volt az út emléke. Nem teherként vitte, hanem forrásként, amelyből az ereje fakadt. Így vagy te is: a gyökereid nem bilincsek. Ők tartanak meg, hogy szabadon emelkedj – mint a vízesés, amely épp a sziklák miatt szól ilyen szépen.

Köszönöm, hogy olvastad! 🙂