Az összhang egy belső varázs. Először lopakodva jelenik meg – félénken, de annál mélyebben hat. Nem kívülről jön, nem valaki adja, és nem is tanítják.

Egyszer csak ott van: egy figyelem, ami nem te vagy, mégis benned van. Nem ítél, nem akar semmit, csak jelen van. És elkezd átformálni…

Ez a szellemi én ébredésének a pillanata – megérkezése, amikor valaki először tapasztalja meg, hogy van egy „belső figyelem”, ami rád tekint. Ez nem gondolat, nem akarat, nem reakció. Valami más. Valami, ami emberibbé tesz.

Hermész Triszmegisztosz fedezte fel: „ami kint, az bent; ami fent, az lent.” Ezt a mondatot éveken át boncoltam. Nem értettem. Vagyis… értettem, csak nem érhettem el.

Idő kellett hozzá; tapasztalat, kudarc, csend, és egy csomó olyan felismerés, ami nem volt kellemes. De ahogy egyre mélyebbre néztem, kezdtek kirajzolódni bennem a buktatók.

Az elme hozza létre a csapdákat.

Sémákat, lenyomatokat, reflexeket – olyanokat, amelyek rejtve maradnak, amíg el nem éred őket. A tudatalatti sosem alszik.
Csendben működik, és észrevétlenül formál – amíg rá nem nézel.

Az alkémia, “nem egy külső varázslat” – belső áthangolódás. Hatások, erők, irányultságok – melyek bennünk dolgoznak, ha hagyjuk, és velünk dolgoznak, ha látjuk őket.

A legtöbben elkerülik ezt a belső munkát. Nem rosszindulatból – csak félnek. Félnek attól, amit találnának. Mert a belső tükör nem kímél. Nem hamisít, nem hízeleg, nem csomagolja szebbre azt, ami még árnyékban van. És épp ezért gyógyít.

Nem a megértés gyógyít, hanem a jelenlét. Az, hogy nem menekülsz el!

Amikor először tapasztaltam meg, hogy a figyelem önmagában is hatás, megértettem: nem kell mindenre választ kapni. Elég, ha ott tudsz maradni azzal, ami van. A zavarral. A feszültséggel. Az ellenállással. Ha nem menekülsz a gondolatba, ítéletbe vagy magyarázatba – akkor történik valami csoda. Olyan, mintha egy régi burok leolvadna rólad. És ez nem döntés. Ez egy folyamat.

Az összhang nem azt jelenti, hogy jó vagy és kiegyensúlyozott.  Hanem egy vagy magaddal, és már nem háborúzol tovább önmagad ellen.

A belső alkímia ezt teszi veled. Átalakít. Nem látványosan. Nincs füst, nincs villanás. Csak csendes átrendeződés történik veled, rétegeken át… És minden réteg egy új kérdést hoz fel:
– Ki vagyok én, amikor nem kapaszkodom a szerepeimbe?
– Ki vagyok én, ha nem tartom fenn a történeteimet?

A tudatban minták élnek. Nem mi választottuk őket, és nem is mi hoztuk létre őket. Ezek tudatosan — öröklött ritmusok, túlélési sémák, emlékekből szőtt reflexek. Védenek, amíg kellenek. Aztán már csak ismételnek.

Sokáig nem vettem észre őket. Azt hittem, „ilyen vagyok”. Hogy ez az én természetem, és ez a személyiségem. De, amikor figyelni kezdtem — igazán figyelni, ítélet nélkül –, lassan kibomlott valami, és ráébredtem: ez nem én vagyok. Én csak hordozom őket. Mint egy ruhát, amit régen kinőttem, de még mindig magamon hagyom.

A sémák bennünk rejtőznek. A tudat alatt működnek – nem harsányan, csak csendben. Formálják, hogyan látsz, hogyan reagálsz, és hogyan nem engedsz közel magadhoz másokat. És ha nem mész utána, azt hiszed: ez a világ.

Ez a világ nem az, amit látsz.
Hanem az, ahogyan figyelsz rá.

Ezért nem lehet megkerülni a belső munkát. És nem lehet csak megérteni. A megértés önmagában kevés, ha nincs ott a jelenlét, ami eléri a gyökeret. Ahol már nincs gondolat. Nincsenek szavak. Nincsenek külső hatások. Csak csendes ráismerés. Mint amikor felismered egy árnyékról, hogy nem ellenség — csak az elfeledett részed maradt ott.

Köszönöm, hogy itt voltál! 🙂