Napi gondolatok (1. rész)

Az új korszak könyvem után nem gondoltam, hogy az életem gyökeresen megváltozik, és egy reggel arra ébredtem, hogy talán az utolsó napokat élem.

Semminek nem volt előjele, és nem volt kérdés — csak az a belső bizonyosság, hogy ez most más. Gyors és mély fordulat jött, egyik percről a másikra. De minden út belül indul el, és oda tér vissza. Nem volt már szükségem iránytűre, mert a testem — és a lényem mélye — jelezte az utat. Mielőbb fel kell gyógyulnom, mert élni szeretnék! Sokáig nem kaptam válaszokat, pedig figyeltem. A figyelmem kifelé irányult, és odabent valami más dolgozott. Olyan erő, melynek nem volt esélye az életre — mégis jelen volt. Meg kellett törnöm egy régi mintát, mert ha nem teszem, elsodort volna végleg. Ezért változtattam az életemen, talán túlságosan is tevékeny voltam és magamra nem volt időm. Ez volt a baj. Így hat év után visszatért — és újra szembe néztem vele. Ez már nem a félelem volt, hanem egy mély kérdés: miért kaptam ezt újra? De válasz nem jött, és az átalakulás már elindult bennem. Nem volt időm másra, csak magamra figyeltem – csendben, türelemmel – végre befelé…

Napi gondolatok (2. rész)
Bevezet a csend – de nem simogat:

A második diagnózis sokkolt igazán, de nem úgy, mint az első.
Nem lázadtam, befelé figyeltem. A rózsafüzérem lett a kapaszkodóm – minden percben ott volt a kezemben. Nem volt kérdés, nem volt könyörgés – csak a jelenlét és az összeszedettség, ami befelé vitt. A testem gyenge volt, de a lelkem figyelt, mint egy gyermek, aki szeretne játszani, s közben tanulja a csendet. Megváltozott minden. Még a fájdalom is más lett, mint korábban. Erősebb. Kitartóbb. “És vérfagyasztóan nemes.” Nem csökkent – de már nem akartam tőle menekülni. Megértettem: a gyógyulás nem mindig finom, nem mindig szelíd. A világ sem volt az. Sokáig reméltem kedvességet – de nem jött. Helyette kaptam igazságot, néha kemény szavakat, néha csendet, mély fájdalmat, s igaz hitet. Egy idő után valami visszarendeződött bennem. A rend, ami nem kívülről jött, hanem belül épített újat. Lassú volt, szinte láthatatlan – de biztos, mint a hajnal köpenye, melynek csendje az éj fölé emel.

Napi gondolatok (3. rész)
Most már adni jöttem:

Négy év telt el csendben, türelemmel. Azt hittem, magam mögött hagytam mindent, de váratlanul visszatért. Ugyanaz a súly, ugyanaz az érzés – mintha újraindult volna, amit már annyiszor átéltem. De más embert talált, aki fogadta. Tudtam, nem harcolni kell, hanem megérteni a változást! A terhek súlya újra a vállamat nyomta, de nem menekültem – felvállaltam önmagam. Már nem jött velem “karöltve a félelem”, mert nem a barátom. Végleg ott hagytam, hogy többé ne kísérjen. Tisztán éreztem, hogy ennek az útnak értelme van – akkor is, ha nem rögtön érkezik hozzám el a válasz. A testem gyenge volt, de a szívem stabilabb, mint valaha. Innen másként folytattam az életemet, mert tudtam – adni jöttem. Nem magyarázni, nem meggyőzni – csak jelen lenni. Megosztani, amit kaptam. Nem azért, mert különleges vagyok, hanem mert eljött az ideje a változásnak… A belső csendem már nemcsak menedék volt, hanem egyszerűen a forrásom. Olyan forrás, amit nem lehet tőlem elvenni – mert bennem fakadt fel. Új életet adott… Reményt.

Napi gondolatok (4. rész)
A belső út nem látványos, mégis mindent átalakít:

Ahogy telt az idő, rájöttem: nem az számít, ami látszik, hanem az, ami változik. A belső út nem látványos. Nincs benne taps, nincs közönség.
De mindent átalakít. Csendben formál – mint a víz a követ… Lerakja a félelmeket, a múltat, az elvárásokat, és lassan csak az marad, ami igaz.
Volt idő, mikor még bizonyítani akartam. Ma már nem akarok.
Ma már csak szeretnék jelen lenni – tisztán, őszintén, szeretettel. Mert ez az út nem a tökéletességről szól, hanem az emberről. Arról, aki esendő, de vállalja önmagát. Aki így is képes fényt vinni mások életébe.

Ez a történet nem rólam szól, hanem arról a fényről, amit közben megtaláltam — és hátha másnak is utat mutat – csak egy lámpás.

Köszönöm, hogy itt voltál! 🙂