(részlet 3. oldal)​

Amikor a Keidoposzi ütközés csatáinál már túlszárnyaltuk önmagunk erejét, akkor vált világossá népünk és nemzetünk számára, hogy már nem tud ezen a bolygón élni.

Ettől sokkal több kell nekünk. Megfoghatóbb, amit mi fedezünk fel, mert nem vagyunk letelepítettek. Ezt Isteneinkkel próbáltuk megértetni, de nem akartak beleegyezni.

Érzelmeink viharában, felhevülten indultunk el a bolygónkról, hogy tárgyalásokat folytassunk. Amikor e bolygón vészjósló düh tört ki, melyet ők okoztak nekünk és mentettük, ami még menthető. Főként családtagjainkat, gyermekeinket és mások gyermekét, akin lehetett segíteni, mert egy olyan vegyszereső tömege zúdult le a földre, ami ellen már nem tudtunk mit tenni, végül minden elpusztult.

A gépeinkbe összezártan indultunk el más világok felé. Sok volt a sebesült az anyaűrhajónkon, ezen kívül 36 nagyobb és 14 kisebb méretű gépjármű lett kihelyezve, ami technikai felszereltségünk egzakt inter háttér segítségét adta. Magasan képzett orvosaink, mérnökeink, parancsnokaink a maximális tudás birtokában voltak. Felszereltségeink határtalan ereje szervezett volt, ami mindmáig betartandó. Precizitásunk a maximális tudás erejét örökölte s vitte tovább, ami egyre fejlettebb és kidolgozottabb egységes erővel rendelkezett.

A várakozási időnket, melyet az anyaűrhajón kellett töltenünk, tőletek több fényévnyire van. Fejlettségünk megadta azt a lehetőséget, hogy téridő ugrást tudjunk végrehajtani. Ez fokozatban 8-szor felgyorsultabb állapotban volt már akkor, mint a mai technikákat tudó nemzedékeké.

Világunkban már nincsenek iskolák, intézmények, ugyanis egy szervezet tagjai vagyunk; a népünké. Tudásunkat ezen belül tanács dönti el feladatunk kijelöléséhez. Ifjaink tudásvágya mindmáig felfokozott állapotú, így nem csak a saját kultúránkat tanuljuk, hanem más galaxisrendszerekét is. Tökéletességünk még nem az igazi, mindig van és lesz mit tanulnunk. Talán úgy tudnám jellemezni, hogy a várakozásunk felzárkóztatta az utódnemzedék fiait és leányait.

Öregeink már nincsenek, az öregedést nem ismerjük évezredek óta. Ha közöttünk valaki meg akar semmisülni, annak joga van azt bármikor megtenni. De történelmünk során ilyenre még nem volt példa. Gyermekeink a csecsemőkoruk előtt a fogantatás pillanatában már a tiszta tudatállapotban lehetnek. Van lelkünk, hiszen ez éltető erőnk, mely tudatunk és szellemünk. Igazán úgy jellemezném, hogy egy évezredben 10 kiválasztott test teremtődik, ennyi a szaporodásunk.

De térjünk vissza utazásunkhoz: Drága jó parancsnokunk, aki nő volt egy személyben, s kire mindmáig emlékezünk: Cleoniva Dayina. Sok interpretáción keresztül kellett küzdenie, hogy segítse ősatyáinkat világunk megtalálásában. Gyermekként fedezte fel egyszer szüleivel e bolygót, de erről nem beszéltek senkinek. Ahogy felnőtt, sok éven át hadi repülők szolgálatában állt, míg nem egyszer felvirágozásának időszakában elnyerte e világ Livicitai-kor márvújból a múltbaány érdemrendjét, amely ez idáig csak egy embernek adatott meg. Nem szeretjük ezt az „ember” szót használni. Azt tudjuk, hogy őseink Ti vagytok, de mi már más faj vagyunk. Nem nevezhetem meg fajom nevét inkognitóm érdekében.

Ezért népem neve legyen: Új Korszak

Én, ki közlöm veletek e tanokat, az új idők irányítójának vezetője vagyok. Feladatom: közölni létünket más fajok felé. Utazásunk idejét – ezekkel a téridő ugrásokkal együtt – melyet a Ti számításaitok szerint 26. 532. 415 napra tehetem. Mint már említettem, felszereltségünk a maximumot nyújtotta társaink számára, de mi mégis 534 évig utaztunk a világegyetemben (ez volt az évszámításunk). Ezzel csak az volt a baj, hogy generációkat kellett felnevelnünk. Parancsnokunkkal, akivel indultunk, megadta a pálya irányát, 23 év után elveszítettük őt. Még annyi ideje volt, hogy fáradtságos munkájával, kitartásával, illetve erejével tanítsa ifjainkat, hogy megtalálhassuk e bolygót. Az anyaűrhajón fogant, s született meg, mikor gyermekként érintette és zárta szívébe világunkat. Családjával szakirányú csoportban élték az életüket, és utaztak világból-világba. Így feladatuk által eljutottak a fejlődésükhöz. Akkori számításaink szerint, létünk biológiai rendszere 600-750 évet élt. Tehát utazásunk során, egy új nemzedék generációját tanítottuk és neveltük fel, akik nemcsak elméletben, de gyakorlatban is részesei lehettek e tudománynak.

Nagy tisztelet lelküknek, szellemüknek és egységüknek, mely belőlük fakad, mint a forrásból egy csepp víz. Még kitaposott útjaink sem voltak, amikor leszálltunk a bolygónkra. Mindent mi építettünk és hoztunk létre. Igaz, sokáig nem is léphettünk ki a bázisunkra, mert előtte ki kellett dolgozni egy detonációs és hexadecimális infrastruktúrát, ami a légteret mérte be, ugyanis rendezhetősége évek kemény munkája volt. Légterünk hasonlóan lítium mentes. Dehidrogénezést végeztünk a rendszerekben és ezek a pályák izoláltan beépültek. Létünk már évmilliókkal ezelőtt stabilizálódott, de ehhez kemény kitartás, munka és fegyelem kellett, így volt gördülékeny a fejlődésünk. Igaz, a kezdetek kezdetén még sokáig anyaűrhajónkon hajtottuk le a fejünket. Hiába a bolygón landoltunk, ez adott számunkra biztos otthont, ami sokáig védelmet nyújtott. Feladatainkat nap, mint nap, kidolgoztuk, de a váratlan galaxis pályákról becsapódások sorozata kísért végig bennünket.

Az első szakaszban légterünket biztosítani kellett és a fent lévő egységeket felzárkóztatni, mely irányította és védelmezte ezen ütközéseket. Addig a bent lévő társaink sorozatosan irányították robotjainkkal a rájuk szabott feladatokat. Ők tanulmányozták a bolygó ásványait, szerves-szervetlen üledékeit majd összesítették az eredményt. Ez egy generáció munkája volt. Sok mindenhez kellett alkalmazkodnunk, meg kellett tanulnunk más közegben és légtérben újból élni. Fejlődésünket az is segítette, hogy bolygónk ásványai, szerkezetei széles skálát biztosítottak számunkra, pedig csak pár négyzetkilométerrel nagyobb a Földnél. A pontos határainkat nem kívánom részletezni. Nálunk nincs különbözőség, többnyelvűség és ennek eltérései sem. Mindannyian egy nyelvet beszélünk, bár ez kissé változott nyelvtanilag, de ezzel tiszteljük az ősi nyelvcsaládunkat és részesei vagyunk a hovatartozásunknak.

Visszatérve az előző részhez: Amikor 100%-ban felmértük a rendszerünket, akkor kezdtünk el tervezni a megfelelő építményeket a komputereink segítségével. Mindent a precizitásunknak megfelelően dolgoztunk ki, hiszen célja a mi szolgálatunkban áll, mely a mai napig egy létesített intézmény. Nálunk nincs lerombolt épület és nincs pénz. Minden egy, mindnyájunké. Együtt termeljük meg és együtt a miénk, a sajátunké. Ez az ősi törvényünk, hiszen egyszer már megtapasztaltuk másként és az számunkra nem volt jó. Mindig tudunk egymásról, főként a gyermekeinkről. Olyan már nálunk nem létezik, hogy egy szülő és egy gyermek. Viszont a sok szülő, egy gyermek már igen. Ifjainkért mindannyian felelősek vagyunk, kiket szeretünk, óvunk, védünk, ezáltal tanítjuk őket. Csecsemőként náluk van minden tudás. Itt az idő lassabban megy, melynek aránya fél év egy nap (a Ti számításaitokkal mérve). Ismételten nem kívánom részletezni – ami egyben fájdalmunk is – egykori tapasztalatlanságunk eredményeként, hogy betegségek és járványok pusztították el a népünket.

Mi, az Univerzum rendszerpályáin kívül és belül utaztunk, ami nem volt ismert számunkra, mert nem volt megfogható. Pontosabban, ragadványok formájában csapódtak le anyaűrhajónkra és adták át e fertőzéseket, melyet nehezen tudtunk kezelni. Most már elmondhatjuk, hogy a világegyetem összes betegségeit fel tudjuk ismerni és eredményesen kezelni. Statikusan felmérve, már túl vagyunk a végtelen variációk elméletén. De tudjuk, ez nem elég, mert ha valahol baj van és mi érzékeljük a pályáinkon megyünk menteni, hiszen az a feladatunk. Annak idején a testvérbolygóink az őseinket is segítették, csak Ti ettől elzárkóztatok. Nem fogadjátok a fejlődésetekhez, pedig nagy szükség lenne rá az előrelépésetek érdekében, ami más fajok felé is felzárkóztat benneteket. Ezek nélkül élitek a napjaitokat, s ez által romba döntitek a városaitokat.

Ősatyáitokban is nagyobb volt a tisztelet egymás iránt, melyet Ti most képviseltek. Mindenről lemondó és lekezelő a viselkedésetek. Az életszínvonal elfogadása, értékhatára, ami döntéseitekkel már nem azonos. Önmagatok által megalkottátok valós és megépített világaitokat, nem ismerve azt, amit környezetetekben szétromboltok. Gyűlölet, igazságtalanság, hatalomvágy szennyezi be napjaitokat. Miközben a mi egységes jelszavunk: Együtt, Egymásért, Mindig! Hol vannak a határok és a népek megbecsülése, nem pedig kiirtása? Vállaljátok már fel egységeteket, és ne dúljanak a háborúk közöttetek! Életfeltételeitek még elég primitívek, becsüljétek már meg emberi mivoltotok értékét! Ne nekünk kelljen szégyenkeznünk helyettetek. Már évmilliókkal ezelőtt őseink itt éltek, kiknek tudománya a mai napig számunkra is felfoghatatlan. Ők adták meg alapjainkat és tanításainkat. Amennyiben ezt nem tették volna meg felénk, úgy mi nem értékelnénk azokat. Így hasonlóan zajlottak volna ezek a fejlődési szakaszok, akár a Tiétek. Bár érzelmi viszonyaink és kapcsolataink visszafogottabbak, mint nálatok, mégis erősebb vonalunk. Ez tart össze bennünket: a hűség, a szeretet és az egység.

Értékelni tudjuk történelmeink fájdalmas és katasztrofálisan megélt emlékét, amit ismételten már nem akarunk átélni. Elég volt akkor feldolgozni. Talán ezzel mi előbbre vagyunk és fejlődésünk végeredménye is. Ez idő alatt Ti újból „visszajátsszátok” és megélitek önmagatok számára a történelmi szakaszokat. Pedig ezen a fejlődési vonalon már régen túl kellene lennetek, kb. az Atlantiszi kortól számolva. Ha mégis e rombolások nem történnek meg, lehet, hogy minket is túlszárnyaltatok volna. Lehetőségeitek adottak, csak nem használjátok ki, mert mindig primitívnek mondható öldöklésekbe mentek bele.

Oldalak: 123