Alkonyodik. S én tétlenül nézem a csendet…
Talpam alatt a patak csobogása.
Elsuhan, visz – sodor magával az élet… S nem látom át, mert nem tehetem.
Vigaszom vagy, mint egy csokor virág, melynek illata eltelít.

Szeretnék élni, s nem vesződni!
Mesterem régóta álmodlak téged;
Tudom, megfigyelsz!
Tekinteted sorsomra hagyott,
Megálljt parancsolt.
Mondd, mit tegyek?
Hol a jó, ha nem vagy itt,
És mi a rossz, ha mégsem látom át!

Felelősség, az is elhagyott!
Ruhátlanul tértem vissza… Fésületlenül.
Éjszaka volt!
Egy fa árnyékában megpihentem,
S nem vettem észre, hogy mellettem vagy.
Mit ér az élet, ha sorsomra hagy,
S nem tudok betelni vele.
Hol rontom el, mi bennem tótágast áll,
S vetekedik velem az élet.
Görcsökben tétován ülök e padon,
A bennem megszunnyadó erővel szemben,
Mely lesem veszi pillámról tekintetét.
Ebben fürdöm én, s az óceánban…
Fogadd kérlek!