Nem vagyok fontos önmagamnak,
értéktelen értékem e fizikai létem.
Botladozom,
aztán újból fölállok,
mert segítségetek véget nem érő erőt ad.

Szeretném kérni az üdvöt,
melyet csak tőled kaphatok, drága Mária!
Fiad, megtestesítőd!
Szellemed készakarva készült e világra,
hogy áldást adjon mindenki felé,
melyet megkaptunk,
mikor megszülettél közénk.
Megtestesítetted önmagad,
kik gyarló, emberi létünkben
bitoroljuk a határtalant,
amit magunk sem tudunk felfogni,
mert olyan szűk e kör.

​Részecskék rezgéseiben,
molekuláris halmazként
vibrálunk a végtelenben,
és nem tudjuk, merre még…
Kitaposott útjaink
határtalan vágyakozásba visznek,
vezetnek a megfoghatatlan világ felé,
melyet csak mi léphetünk át,
és visszaút már nincs.

​A visszaút Te magad vagy!
Csak vedd észre a bogáncsot,
mert bogáncsként szerteágazunk,
s nem találjuk sokszor a kiutat.
Kapaszkodunk!
De a sikamlós kőszikláról
mohaként csúszunk le,
mert nem tart.
Erőtlen, ereje elgyengült,
hiába kap vizet és fényt.
Ha nem veszi észre
mi éltető ereje, elvész mindörökké.

​

​