Keresem az igazat, keresem a hamisat, mely lávaként betakar a hó leple alatt.
Hideg tűzrózsáival
infraként süti arcomat.
Virraszt mellettem
a mélységes sötét honban,
mely tudatom,
s tudatalattim rejtett kincse,
mi én vagyok, önmagam.

Ihletettségem, önvalóm mércéje,
mely rávilágít tudásomra, értékemre.
Beszennyezve múltamat,
lemosva jelenemmel,
mi ékesen tündököl,
mint megannyi fény
az örökkévalóság küszöbén.
Mely tér a térben,
tudás a tudattalanban,
mely átértékel,
adja nagyságod mércéjét,
egységét, valóját. ​

Hát tedd azt!

Mert Te tudod
Önvalódnak rejtett kincseit,
mely lelked mélyén,
mint drágakő,
briliánsként,
smaragdként csillognak.
Aztán ezek mind szertefoszlanak,
ha egységükből kiszakadnak,
mint a csiszolatlan gyémántok.
Nem teszik őket a megfelelő helyre,
mert a természetben fénylenek,
s ott adják értéküket, ékességüket.
Ha pedig a közeg megváltozik,
más értékben tündöklik…