Alkonyodik. S én tétlenül nézem a csendet…
Talpam alatt a patak csobogása.
Elsuhan, visz – sodor magával az élet… S nem látom át, mert nem tehetem.
Vigaszom vagy, mint egy csokor virág, melynek illata eltelít.
Kategória: Verseim
Itt lakozik bennem a csend,
S körülvesz az üresség természete.
Védetté vált s erőtlenné, így átalakult.
Fogságban tart, ezért ekébe fogom.
Aratok – vetek e magból s jóllakottan távozom.
A magány pirkadat mámorába
szédülten esem, rogyom le.
Vár reám valahol a néma csend,
mely fülemet átsüti
őrjítő hangjával.
Kottalapok végtelen hangjegyei
szólalnak meg fejemben.
Belső szentélyem kapuját nyitva hagytam,
s átjáróház lett e szentély.
Formálják belső kertemet,
letépik töviseimet,
már e rózsák illatát sem érzem,
mert megfagyott testem.
Keresem az igazat, keresem a hamisat, mely lávaként betakar a hó leple alatt.
Hideg tűzrózsáival
infraként süti arcomat.
Virraszt mellettem
a mélységes sötét honban,
mely tudatom,
s tudatalattim rejtett kincse,
mi én vagyok, önmagam.
Lelkem viharaiból
megérett gyümölcsként esem le a fáról.
Megérettem már!
Magány, fájdalom vihara vesz körül.
Testem örvénylik e viharban.
Lelkem leple
mély álmából ébredezik …
Nem vagyok fontos önmagamnak,
értéktelen értékem e fizikai létem.
Botladozom,
aztán újból fölállok,
mert segítségetek véget nem érő erőt ad.